1.

Tudom, csak csöppnyi rügy vagyok egy ágon,
Melyet nem ért még sem szél, sem eső, sem hó,
Kinek a Sors könyve csak ákombákom,
És ki azt tudja csak, mi fán terem a jó.

Éretlen kutyakölyök, kicsiny, jámbor,
Lepkékkel játszadozó, pajkos kis csikó,
Jóllakott medvebocs, vadászó, bátor,
Véréhes vércse, kit még megvéd a tojó.

Hiszitek, „tudjátok”, hisz ez az átlag,
Ha más, az veszélyt jelentene már,
Nézek, csak nézek, már nem is csodállak.

Inkább tagadd, mint hogy felszegett állal
Vállald: már régen összedőlt a vár…
Te sem vagy több, mint egy tudatlan állat…

2.

A kor nem számít, csak a belső tudat,
Hogy igazán lásd, megéld, beszéld és halljad.
Keríts magadnak egy hű, égi utat,
Ne hagyd, hogy a hiénák mind felfaljanak!

Bírod a fájdalmat? Ez a te utad –
Miket is beszélek, mindenki csak ballag,
Igaz és Szép már két irányba mutat.
A költő csak üres szavakat szavalhat…

Nincs már Kosztolányi, Nyugat, a Nagyok,
Helyettük csak gondok, gondok, gondok…
Eltűntek, nincsenek többé a Nagyok…

Nincs, ki megérné az utolsó napot,
A rossz oldalon gyűlnek csak pontok…
Nincs, ki megélje az Utolsó Napot.

3.

Nem kísér engem senki sem utamon,
Nem is hagyom, hisz Ő csak veszélyben lenne,
Ez egyes-egyedül csak az én harcom,
Tudom, csalódna bennem és elrettenne –

Az igazi Űr túl van minden Napon,
A titkok, a kincsek ott vannak elrejtve,
Van ott misztérium, hatalmas halom,
A Mértekre a választ itt kell keresned.

Lehúz a kereszt, a fájdalmas Magány –
Okosakat ír, tapossa szívét,
Ezért is láthatják üresnek talán.

Őt, ki vakot és süketet egyaránt
Óvna attól, nehogy egy gép címkét
Ragasszon rájuk, és egyben a Halált –

4.

Csalódtam bennetek, de milyen nagyot,
Hitem elveszett az „isteni” emberben.
Drog nincsen, nem játszom a pengés majmot,
Őszinte, jó fej is vagyok egyszerre.

Nem sodor az ár, nem robbantok partot,
Nem kell a válaszom fogadnod kétkedve,
Nem vagyok ocsmány, büdös fertő, pardon!
Tudom, a haldoklót nem keltem életre.

Ha neked ez kell: csaljon meg ezerszer,
Taposson meg, tartson csak koloncnak,
Ha ez a vágyad, nem a szeretet,

Csináld csak, én hagyom, de azt lesheted,
Miután én lettem a Gonoszak,
Hogy érted tűzbe nyúljak, és mentselek!

5.

Rég volt már, mikor még pepitázhattunk,
Nincsen már idő, dönteni kell, de gyorsan,
Mérlegelni jót, s rosszat, választanunk,
Hogyan akarunk élni: élve vagy holtan.

Fény, sötétség, illat, szag, vitázhatunk –
Tömve, sírva, vagy nevetve vigyorogva,
Adva az Égnek Élet-pályázatunk,
Volt bajjal, vagy kötekvővel, mint a golyva.

Fogd meg kezeim és érzed, amit én,
A Föld panaszát, a Szél sírását,
Halljad szíveddel, hogy közeleg a Vég.

A Vég, a Kaszás már rég köztünk kísért,
Sokan boldogan hallják hívását,
Néhány Embert már az Útra kísért.

6.

Ki boldog, gyáva; én merek, nevetnek.
Nem értenek meg, miért is értenének.
Döntöttem: magamnak falat növesztek,
És áldozom inkább a bölcs Athénének.

Tudom, hogy „Hazudni kell”, de nekem nem –
A csőre tölthetsz, de inkább félthetnének.
Álarc-álarc hátán, ez hihetetlen,
De mindenki saját ura életének.

Mehetsz egy celebhez, vagy Prokrusztészhez,
Mehetsz az égbe, ragadhatsz sárba,
Ragadhatsz akár egy gigász ménhez,

Höröghetsz, vagy adhatsz talányt a Mértnek:
A gatyád mért barna és sárga?
Vagy akár: van-e értelme a Létnek?